Csak egy kérdés. Miért? II. És a fiúk? | Szerkesztette: Fankaaa | 2011/12/01

0 85

 Szombat reggel volt, s egyedül ültem a szobámban az irodalom könyvem felett. Persze az anyag nem akart a fejembe szállni... A gondolataim elkalandoztak.
S az álmok szigatén kéz a kézben sétáltunk. Csak ő volt, és én, senki és semmi más... Ohh, Istenem, milyen szép is az álom... Ám valami felriasztott. A csengő, ami lent dübörgött. Sietve rohantam lefelé a lépcsőn, ám mire kinyítottam az ajtót, senki nem volt ott... Senki.
De valami a földön mégis. Egy szál rózsa állt a lábtörlőn szépen, méltóságteljesen. Cetli mellé tűzve, szép elegáns írással.: ,,Virágot a virágnak" 
Eredetileg csak annyit szóltam volna hozzá ,hogy Úristen milyen nyálas, de ebben az esetben a szememből patakként folytak a könnyek. Persze nem a fájdalomtól. Inkább a meghatottságtól... Hisz álmaimban ez a kép azt jelentette, hogy ő gondolt rám, s ennyire édes és cuki. Egyszerűen megbabonázott a tudat. Pedig egyáltalán nem is lehettem biztos benne, hogy ő volt. De ettől a pillanattól biztos voltam abba, hogy szerelmes vagyok belé, és ettől a virágtól úgy éreztem, ez a szerelem visszonozva van. Az irodalom már nem számított. Előkerült a laptop a fiókból, s ma olyan lassacskán kapcsolt be, ahogy még soha. Ő nem volt fent... Mégis ott ültem a gép elött, gondolataimba temetkezve...  S már képzeletben - mint minden velem egykorú lányka - az esküvőnket tervezgettem, meg azt, hogy milyen lesz a lakásunk és, hogy hány gyerekünk lesz... De tovább gondolva, magam is rájöttem, hogy ez hülyeség, hiszen eddig én magam mondtam, hogy örökké nem létezik ... Sőt a sírig tartó szerelemnek is a korai halál a titka... Most mégis én is kezdek belebetegedni ebbe a fiúba. Fogtam magam, kikapcsoltam a gépet... Nem leszek szerelmes... Nem akarok csalódni. Körülöttem mindenki volt már szerelmes... A vége mindenkinél sírás volt, s mindenki elveszítette azt az embert, akibe szerelmes volt... Mindenkinek hónapok, sőt voltak akiknek évek teltek el, mire felejteni tudtak... Nem akartam közéjük tartozni. Kicsi vagyok én még a fájdalomhoz... Felejtsük el a virágot. Lehet ,hogy nem is nekem jött. Téves volt... Vagy nem ő küldte. Igen biztosan nem ő küldte... Akkor vajon ki? Fogalmam sincs!  Fogtam magam, és elmentem futni... Hogy felejtsek. De a világ nem ezt akarta....
A pályán belé botlottam... Verőfényes mosolyával tekintett rám, s elmosolyodott. Egy kérdést tett fel:
-Tetszett a virág? 
Köpni-nyelni nem tudtam, s mire megszólaltam voln, a ő már elfutott. Hát akkor mégis csak ő volt...